Minden ütés, ami őt éri, az én szívemet is találja
„Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak a pénz csillan: a koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: „Ezernyit adjon...” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon..!
(Reményik Sándor, És a szívem is elhagyott engem)
Irgalmas szívű az, akinek megesik a szíve a beteg, testileg-lelkileg rászoruló embertársán, de ismerjük az irgalmatlan kifejezést is. A szívből kiinduló tetteink határozzák meg emberi mivoltunkat. Cselekedhetünk teljes szívvel, de lehetünk szívtelenek is. Szép magyar nyelvünk – amelyet mélysége okán gyakran a teremtés nyelvének is neveznek -, a szív szóhasználattal magát az embert jellemzi, mutatja be, de erre figyelmeztet a Szentírás is: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet” (Péld 4,23).
Teréz anya Szeretet Misszionáriusai egész szívükből gondoskodnak a szegényekről, a betegekről, tevekénységüket kiterjesztették az „élet minden sebesültjére”, és szabad szívvel, elhatározással szolgálják őket, gyakorolva az irgalmasság cselekedeteit.
A napokban a kezembe került Boros László, A Köztünk élő Isten című könyve, amelyben a szerző az igazi irgalmas szívről ír. Az ember saját erejéből szinte képtelen gyakorolni ezt a fajta irgalmasságot, az együtt-érzést, a szenvedésben eggyé válást, pedig mennyire szükség lenne rá a bennünket körülvevő szenvedő világban.
Az utóbbi években drasztikusan megemelkedett a beteg embertársaink száma, az élet végességével szembesülők magánya, amely elszigeteli őket a családjuktól. Nem merünk beszélni a beteg előtt az állapotáról, sokszor úgy teszünk, mintha az nem is létezne, de ezzel csak kellemetlen helyzeteket teremtünk. A legméltóbb emberi hozzáállás a szó szerinti együttérzés, együtt szenvedés. Pontosan mit is jelent ez?
Boros László tisztán, világosan megfogalmazza azt, hogy mit kell tennünk ilyenkor. Azt mondja, hogy:
„az irgalom a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket; az a képesség, hogy a szenvedővel létegységre lépjünk és az az akarat, hogy ebben a létegységben tevékeny hűségben kitartsunk.
Az ember általában fél a szenvedéstől, mert önmagából kell adnia, és nem látja saját határait, képes-e arra, hogy az irgalomban kitartson a szenvedő mellett. Irgalmas szívű az, akinek szíve van a másik baja, nyomorúsága és ínsége iránt. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. Így az ő baja is saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ő törékenységét is viselnem kell.
Minden ütés, ami őt éri, az én szívemet is találja.
Ez a legnagyobb segítség, amelyet a szerető ember a szenvedőnek nyújtani tud.
Az irgalom legkeményebb követelménye pedig az az akarat, hogy a szenvedővel való létegységben tevékeny hűséggel kitartsunk. Az a beteglátogató, aki csak kívülről vigasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra ingerelheti.
A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi. „Azért mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen szenvedek, mert fájdalmaim nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod a vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem együtt tudnál szenvedni”.
A szenvedő vigasztalójának tehát először magává a szenvedővé kell válnia. És ha ekkor mondja a vigasz szavait, akkor azok már nem kívülről jönnek, hanem belülről.
Akkor nem egyszerűen a szenvedésről beszél az ember, hanem a „te szenvedésedről”, amely – kölcsönös szeretetünk által – az én szenvedésemmé lett.”
Kovács Ágnes
EWTN Katolikus televízió
Fotó: StudioBakos (Teréz anya Magyarországon – 1986 - A kereszt felirata magyarul: „Szomjazom”)
