Adja Isten, hogy diagnózisunk helyes legyen!
„A kereszténység jövője az embertársak igenlésétől függ. Krisztus után egy szakralitás létezik: a másik ember arca” (Henri Boulad). A külső változás mindig a belső változással kezdődik.
Simone Weil (Weill) (1909–1943), a 20. század egyik legautentikusabb misztikusa hitt abban, hogy a szeretet az elfogulatlan, tiszta intellektus kontrollja a világ és az események felett. Egyik csodálatos tételéről, a figyelem iskolázottságáról Pilinszky János író, költő így fogalmaz: megtanulhatunk bármilyen tantárgyat, a legfontosabb a figyelmünk iskolázottsága. Példaként az irgalmas szamaritánus történetét állítja elénk (Lk 10,30-35).
A példabeszédben a pap – akinek iskolázatlan a figyelme, elmegy a félholtra vert, kirabolt szerencsétlen ember mellett, majd ugyanez megismétlődik a levitával, neki is iskolázatlan a figyelme.
Harmadikként az irgalmas szamaritánus érkezik, aki nem távozik segítségadás nélkül, az ő figyelme iskolázott. Mi történik? Pontosan diagnosztizálja a szerencsétlenséget, ami után nem tud nem segíteni, cselekedni. Ez fordítva is igaz. Az, aki valóban bajban van, a pontos diagnózist követően nem tudja nem
elfogadni a segítséget, a jótékony cselekedetet.
Nem tűri viszont a jótékonykodást, melléfogást. Aki pl. súlyos beteg, ha rosszul nyúlnak hozzá, félrelöki a
segítséget. De ha „jól nyúlnak hozzá” – pontos a diagnózis –, akkor elfogadja, és abban a pillanatban a két ember automatikusan cselekszik, és tökéletesen eggyé válnak. Simone Weil egyedül ezt nevezi szeretetnek, jótékonyságnak, nem pedig jótékonykodásnak. Ez utóbbi a melléfogások hálózata – fogalmaz Pilinszky egy vele készült interjúban.
Az a kérdés, hogy a mi figyelmünk iskolázott-e vagy sem? Képesek vagyunk-e helyesen diagnosztizálni és a
szerint cselekedni? A tiszta szeretet, a jótékonyság valósul-e meg tetteinkben, vagy csak úgy teszünk, mintha jótékonykodnánk? Jézus mondja: „...amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is
tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Képzeljük el Őt, mint hajléktalant. Vele csak jótékonykodnánk? Néhány évvel ezelőtt egyik városba érkezett a hajléktalan Jézus-szobor, a különleges alkotás, amely a nehéz sorsú, otthontalan embereket szimbolizálja.
A remekmű előtt egy óvodáscsoport állt meg, akikben részvétet ébresztett a padon fekvő Jézus. Megsimogatták, és azt kérdezték tőle: „Mi történt veled Jézus?” Ők helyesen diagnosztizáltak. A gyermekek gondolataiban, érzéseikben a tiszta szeretet valósul meg, amikor hasonló valósággal találkoznak, és bizonyos vagyok abban, ha tehetnék, helyes diagnózisukat jótékony cselekedet követné. Nagyon szép példa erre annak a fiatal lánynak a története, aki egy hajléktalan idős nénit fogadott be otthonába. Budapest egyik aluljárójában látta meg az idős hölgyet, akivel gondolkodás nélkül megosztotta otthonát, életét nemcsak egy-két éjszakára.
Azt mondta a vele készült interjúban, hogy végig sem gondolta döntését, csak cselekedett, nem volt kérdés előtte, hogy mit kell tennie. Helyesen diagnosztizált és cselekedett; létrejött a tökéletes eggyé válás.
Egy ilyen döntéshez bátorságra van szükség. Manapság a bátorságunk nem a másik emberrel való küzdelemben, a háborúban véghez vitt tettekben stb. mutatkozik meg, hanem a saját és családunk
életére vonatkozó helyes döntések meghozatalában.
Visszatérve a kérdésre, napjainkban általában a jótékonykodást valósítjuk meg. Alamizsnát adunk a szegényeknek; a hajléktalanoknak egy-egy tányér étellel fejezzük ki szolidaritásunkat. Csakhogy
ez nem helyes diagnózis, hiszen a probléma, az éhezés, a nyomorban élés, a magány, a betegség nem szűnik meg.
Adja Isten, hogy diagnózisunk helyes legyen! Ugyanis a lehetőségeket el is lehet játszani.
Kovács Ágnes
EWTN TV
