„Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21)

Sokáig én sem értettem ezt az igeszakaszt, egészen mostanáig. Hogy mi hozta el számomra a változást, a megértést? Életem legfájdalmasabb történése, de egyben legnagyobb csodája. Ami nem más volt, mint a férjem betegsége; a megtérése; Krisztusnak való teljes odaadása; az Isten akaratában való megnyugvás, ahogy Pál is írta, hogy bármi lesz tudom, hogy Krisztus megdicsőül bennem; és végül a halála és az utána bennem végbemenő megértés.

Árpinál három éve egy előrehaladott daganatos betegséget diagnosztizáltak. Ő egy nagyon racionális ember volt, bármit is mondtam neki a „hiszem ha látom” alapon működött. Itt is csak az orvosi utat látta, én viszont csak annyit tudtam neki mondani, hogy a helyében az Isten nélkül nem futnék neki ennek a betegségnek. Persze hallani sem akart erről. A szüntelen érte mondott ima meghozta gyümölcsét ugyanis az első kemoterápia előtt eljött velem Mészáros Domonkos atyához és letette bűneit a szentgyónásban. Egy teljesen más Árpi jött haza velem és elindult azon az úton, ahol az orvosi út egyesül a Krisztusi úttal és ahol Jézus rengeteg csodával ajándékozott meg minket.

2,5 évig küzdöttünk a betegséggel, de valahol ez nem is küzdelem volt a számunkra, hanem egy hatalmas lelki megtapasztalás. A házasságunk legszebb és legcsodálatosabb napjait ebben az időszakban éltük meg. Együtt haladtunk az egyre mélyebb megtérés felé, ahol a Szűzanya Jézushoz vezetett minket, aki pedig mindennap szorosan fogta a kezünket. Meggyógyított mindent az életünkben, megtanított minket krisztusi szeretettel szeretni. Azzal a szeretettel amire emberi erőből képtelenek lettünk volna. Arra a szeretetre, amikor elég, ha csak ülsz a másik mellett, fogod a kezét, nem szólsz semmit, de értesz mindent. Megtapasztaltuk, mi a kölcsönös, pazarló szeretet, amikor a másiknak mindent odaadsz, cserébe viszont nem vársz semmit, de viszonzásul mindent megkapsz, mert ő is ugyanígy szeret.

Aztán ebbe a szeretetbe Jézus megengedte nekünk a legfájdalmasabb pillanatot. Az egyik nap még együtt voltunk a szentmisén, két nap múlva pedig Árpi besárgult, és napról napra rosszabbodott az állapota, borzalmas fájdalmai lettek, de csendben tűrt mindent. Csak annyit mondott: „Jézus lehet azért engedte meg a végére még ezt a szenvedést, mert a tisztító tűztől is meg akar óvni”.

Négy és fél hét adatott még nekünk, viszont azt, a nap 24 órájában együtt és Jézussal éltük meg. Azokban a napokban Csaba atya minden nap elhozta nekünk Őt a szentáldozásban. Rózsafüzért imádkoztunk, fogtuk egymás kezét, az Irgalmas Jézussal éltük a napjainkat, akit csak arra kért Árpi, hogy húzza minél közelebb magához és ha lehet rövidítse meg a szenvedését. Mindent elfogadott. A fájdalmat, a szenvedést felajánlotta Jézusnak és elfogadta azt is, ha mennie kell, csak hozzá mehessen.

Hálás volt a betegségéért, mert azt vallotta, hogy jobb ember lett általa. Nem félt a haláltól, mert a megtérése óta tudta, hogy azzal ott nincs vége. Azt mondta ő nem fél, csak minket félt, de én ne aggódjak, bírni fogom és az Isten mindig gondoskodni fog rólam. Végtelen békével és alázattal fogadta, hogy ha Jézus meg akarja gyógyítani, akkor a halálos ágyán is meggyógyulhat, de ha hazahívja, akkor ugyanazzal a békével indul felé. Egy ismerősöm mondta, hogy számára Árpi az utolsó napokban olyan volt, mint az áldozati bárány, aki mindent elfogadva, csendben, békésen ült és várta az Úr akaratát.

Valóban ilyen volt, és ezt a békés elfogadást én is és a 12 éves fiúnk is megkapta, és azt is, hogy az utolsó pillanatig együtt lehettünk az otthonunkban. Öleltük, szerettük, imádkoztunk érte. Jézus a halálát is a legjobb forgatókönyv szerint rendezte. Ott volt a család, az imaközösségünk tagjai, Csaba atya, aki az utolsó időben mindennap jó szívvel hozta hozzánk Jézust, valamint Domonkos atya, aki ebben a 2,5 évben folyamatosan Jézus felé vezette Árpit és végül már barátok lettek.

Árpi halála előtti éjszakán Jézus megéreztette velem, hogy utoljára fog levegőt venni és elviszi. Valóban így volt, majd utolsót dobbant a szíve, a vállamra borult és én csak öleltem szótlanul. Abban a némaságban viszont ott volt az a tudat is, hogy Jézus és a Szűzanya aznap eljött az otthonunkba, és Árpit biztosították afelől, hogy nyugodtan velük mehet, mert Jézus gondoskodni fog rólunk, ő pedig mindennap közbenjárhat értünk. Ölelő karjaimból elsőpénteken, 00:15 perckor Jézus az Ő Szentséges Szívére ölelte őt.

Megértettem, hogy a halál valóban nyereség, még akkor is, ha az ittmaradottaknak fájdalommal jár. Ugyanis a testnek, ami a bűnt elköveti meg kell halnia, hogy a megtisztult lélek a mennybe mehessen. Árpi végül megkapta amire oly nagyon vágyott, hogy minél közelebb lehessen Jézushoz, és számára ez a legnagyobb nyereség. Számomra pedig a kapott kegyelmek, amelyekkel Jézus biztosít afelől, hogy a halállal nincs vége. Egy ilyen mély megtapasztalás volt számomra, mikor egy májusi napon a lelkemet mardosta a fájdalom Árpi hiánya miatti. Rózsafüzért imádkoztam, néztem a fényképét és patakokban folytak a könnyeim, azt hittem ki sem bírom. Aztán egyszercsak hirtelen olyan erős érzéssel szólt a lelkemhez, amit szavakkal nehéz elmondani. Ennyit hallottam: „Attól, hogy nem látsz, nem szűntem meg létezni. Minden nap veled vagyok és vigyázok rád!”

Ott tudtam, hogy amit Szent Ágoston ír a halálról a „Ne sírj, azért mert szeretsz…” írásában, az valóban igaz, és ezért is áll oly közel a szívemhez minden sora. Megerősített abban, hogy a halál valóban nem jelent mást, csak átment a másik oldalra, a szeretet fonalát nem vágta el köztünk semmi és továbbra is közel van hozzám, és meg fogom találni a lelkét, benne a felém áradó letisztult gyöngéd szeretetével együtt. Valóban ezt érzem. Fájdalmas a fizikai hiánya, de tudom, hogy minden pillanatban közel van hozzám, vigyáz rám és közbenjár értünk Jézusnál.

Számomra ez a nyereség, hogy tudom, ha Krisztussal halsz meg, akkor van feltámadás. Árpi most is van, létezik és szeret, és irányt mutatott nekem, hogy hogyan kell élnem ahhoz, hogyha mennem kell akkor úgy állhassak az Úr előtt ahogy ő állhatott, mert tárt karokkal vár rám. És akkor ott beteljesedik, amiért oly régóta imádkozom, hogy halálunk után a mennybe jussunk, és ott már örökre együtt lehessünk.

Számomra a Szűzanya a legnagyobb példa és tanító a fájdalom elfogadásában is. Az ő szívét is hét tőr járta át, de mindent elfogadott és végig bízott az Istenben. Példát mutatott számomra és igyekszem mindennap ebben is követni, hogy nekem is ajándékul megadasson az örök boldogság a mennyben.

Varga-Füzi Eszter